AZ ÉLET KÖNNYEBB A KORÁN ERKÖLCSE ÁLTAL
Az önzetlenség, a becsületesség, a könyörület, a szerénység és a mértékletesség, az õszinteség, a barátságos viselkedés, a szegények etetése, az ígéretek betartása, a kölcsönkért tárgy idõben való visszaadása, a tisztelettudó viselkedés, a megfontoltság, az érzelmek kinyilvánítása, az érzõ szív, a megbocsátás, a háládatosság, a türelem, a bátorság, a tisztelettudó, higgadt viselkedés, mások nem becsapása, nem megcsalása, nem ócsárlása és más erényes tulajdonság - csak néhány azok közül a jó erkölcsöt elváró követelmény közül, amelyeket a Korán tartalmaz, s amelyeket Isten megparancsolt.
Mindenki tudja azt, hogy milyen az a jó erkölcs, amelyet Isten elvár, hiszen ezt diktálja a lelkiismeret. ASátán úgy állítja be a dolgokat, némely ember szemében, mintha a jó erkölcsök szerinti élet nehéz, vagy lehetetlen lenne. Pedig ha valaki jó erkölcsök szerint él kompromisszumok nélkül egész életében, az annyira egyedi és kimagasló teljesítmény, amire csak a próféták és társaik képesek. A tudatlan emberek, akik nem ismerik a jó erkölcsöket, hasonlatosak egy spár gához, amely egy óvatlan pillanatban bármikor elpattanhat. Elõfordulhat egy máskülönben higgadt emberrel is, hogy mérges lesz, és valósággal kivetkõzik magából akkor, ha úgy véli, hogy valaki az érdekeit valamivel megsérti. Egyenesen közönséges, sõt agresszív is lehet ilyenkor, s még kis dolgokban sem tud türelmes lenni. Mai társadalmunkban az emberek általában ilyenek. Sajnos ez elég eltorzult erkölcsi szint.
Mivel a többség hasonló negatív erkölcsi színvonalon áll, s nem ritka az önzés, a saját érdekeik védelmében más emberen való keresztül gyaloglás, a csalás, az õszintétlenség, a képmutatás, a törõdés hiánya, a gúnyos viselkedés, az önteltség, a gorombaság, a féltékenység, stb., ez mind olyan tulajdonság, amelyet normálisnak tartanak, pedig ezek a tudatlan emberek viselkedésmintái.
Ha valakit megkérünk, hogy jellemezze sajátmagát, le-het, hogy úgy érzi, hogy hitvány és értéktelen ember. „Nagyravágyó, önzõ és féltékeny perszóna vagyok.” Úgy érezheti, mintha ezek a kellemetlen személyiségjegyek meghatározó elemei lennének jellemének. Azonban a legtöbb ember szemet huny saját és mások hasonló hibái felet.
Nem tükrözi a valóságot az a mondás, hogy „Amilyen hétévesen, olyan hetvenévesen”. Rossz beállítottságra vall, ha valaki így gondolkodik. Egy ember teljes életén keresztül nem dominálhatnak és nem tekinthetõk elfogadhatónak ugyanazok a rossz szokások, a helytelen és morálisan elítélendõ viselkedési sémák, sem pedig a félrecsúszott értékrend. Ezen változtatni lehet és kell, s nem tekinthetõk állandóaknak.
Isten eredendõen vallásosnak teremtette az emberiséget. Természetes, hogy mindenki örül annak, ha azt látja, hogy az emberek jók. Ellenkezõ esetben zûrzavar van.
Bediuzzaman Said Nursi arra hívja fel figyelmünket, hogy könnyû vallásos életet élni, viszont hit nélkül csak a nehézség jut osztályrészünkül. Munkájának címe: A sugarak.
„…Isten Egyedülvalóságának kijelentése rövid és a vallásgyakorlás sem nehéz dolog. Ez egy határozott és félreérthetetlen cselekvéssor, mely azonnali hatást eredményez, és egyenes jellemet formál. A hitetlenség útja viszont hosszú, bonyolult és veszélyes. Ebben az õszinte és bölcs Univerzumban, ahol minden a legkönnyebb és a legrövidebb úton van megoldva a hívõk számára, s ahol a hit és Isten egyedülvalóságának kijelentése ugyanannyira szükséges és lényeges, mint a Nap, itt a hitetlenség és az Istennel való szövetség teljesen összeegyeztethetetlen, mert a legkényelmesebb és a legcélravezetõbb, a legrövidebb és a legbiztonságosabb út és erkölcs - Isten útja”. (Bediuzzaman Said Nursi, The Risale-i Nur Collection, The Ray Collection, 15th Ray)
Egy másik munkájában az író így fejezi ki ugyanezt:
„A hitetlenség útján való járás ugyanolyan, mint a jeges úton való járás, vagy mintha egy omladozó bányában járnánk. Elég undorító és nehéz ezen az úton tudatosan végigmenni. Azonban az, akinek a hozzáállása nemtörõdöm, utánzó, az nem veszi észre ezt a nehézséget. Viszont a hit útján való járás olyan, mint a vízen való siklás, vagy mint a levegõben, a fényben való repülés. Minden elõnyt megad annak, aki efelé hajlik…” (Bediuzzaman Said Nursi, Epitomes of Light, 2nd Chapter, p. 71.) Az ember érezhet bizonyos örömöket hit nélkül is. Ám ezek az örömök rövid életûek és csak szomorúságot és szenvedést vonnak maguk után. Még ha az ember bõségben és gazdagságban, szép körülmények között és élvezetekben bõvelkedõ életet él is, ha nincs hite, szomorúságot fog érezni emiatt, mert tudja, hogy egyszer mindezt el fogja veszíteni. Minden, amit birtokol, végülis elveszik, vagy azok miatt a helyzetek miatt, amelyekbe ezen a Földön kerül, vagy pedig azért, mert egy napon neki is szembe kell néznie az elkerülhetetlennel, a halállal. Így hát nincs lehetõség arra, hogy az ember megtapasztalja az igazi békét és örömöt, ha nem hisz az Örökkévalóságban és nem veti alá magát Isten aka ratának. Bediuzzaman Said Nursi így fejezi ki, hogy az ember mivé lesz, ha nincs hite és nincs jó erkölcse:
„Az élet hit nélkül, vagy lázadó hittel nem hatékony. Az ilyen élet csak fájdalommal, szomorúsággal és bajjal fog járni, felszínes, röpke élvezetet hoz.” (Bediuzzaman Said Nursi, The Risale-i Nur Collection, The Words Collection, 13th Word). A jó erkölcs mértéke a jónak és a rossznak, és ennek követése a legkönnyebb és a legjobb mindenki számára. Akik a hit útját választják, azok számára a földi életnek egyenes folytatása lesz az Örökkévalóság öröme, élvezete és boldogsága. Még ha tudják is, hogy vannak bizonyos hiányosságok, élik tovább életüket, tudván, hogy ez csak idõleges, és ha valami hiányzik ezen a világon, meg van nekik ígérve a másvilágon. És hogy megszerezzük a végtelen áldást, nem kell mást tennünk, mint a Korán szerint élnünk, és a lelkiismeretünkre hallgatni, s akkor elnyerjük a Paradicsomot, a végtelen szépség és a kifogyhatatlan áldás kertjét Is-ten akarata szerint.
Azok, akik hallgatnak lelkiismeretükre, mindig gyõznek Gondoljunk csak arra, hogy mennyi autó száguld egy autópályán. Mindegyikben különbözõ kultúrájú és más-más szakmájú, más-más vérmérsékletû ember ül, akik más-más iskolai végzettséggel rendelkeznek, s mindegyik másképp néz ki. Tehát egymástól teljesen különbözõ emberek ugyanazon az autóúton mennek.
Képzeljük el, hogy ezek közül az autók közül kettõ balesetet szenved. Tegyük fel, hogy mi tisztán látjuk, hogy az egyik autóban van egy súlyos sérült, aki eszméletlen állapotban van. Van olyan autós, aki csak egy pillantást vet a mozdulatlan testre, és továbbhajt akkor, amikor egy másik azonnal megáll, és segít a sebesültön, elszállítja õt a legközelebbi kórházba és segít rajta, ahogy csak tud.
E két ember között az a különbség, hogy az egyik hallgatott a lelkiismeretére, a másik pedig nem. Az, hogy ki milyen kultúrából jött, s milyen iskolai végzettsége van, mit dolgozik, milyen rasszhoz tartozik, s milyen származású, semmilyen jelentõséggel nem bír. Kivétel nélkül mindenkinek van lelkiismerete, amely megsúgja neki, hogy mi a helyes. Mindenkinek mindig az elsõ reakciója az, amit a lelkiismerete diktál, s ami szerint cselekednie kell, mert a jó lépést sugallja, s ezért nagyon könnyû meghallani a lelkiismeret hangját. Ha valaki ezt a hangot követi, békés és nyugodt élete lesz. Ám ha becsukja a fülét, és nem hallgat erre a hangra, akkor kifogásokat keres önigazolásul, akkor már egy másik kis hang szólal meg a fejében, amely a lelkiismeretével ellentétes ta nácsokat fog adni, és ha ezeket követi, olyan nehézségeket fog tapasztalni, amik elõl nem lesz menekvés.
A lelkiismeret Istennek olyan ajándéka, amely megkönnyíti az életünket. Aki elfogadja ezt az áldást, és hallgat a lelkiismeretére, képes lesz megkülönböztetni a jót a rossztól minden helyzetben, és ez a képessége mindig örömöt fog okozni neki és Isten megelégedését fogja elérni vele ezen a világon is és a Túlvilágon is.
Isten a Koránban közölte velünk, hogy meg leszünk mentve, ha a lelkiismeretünk hangjára hallgatunk.
„A lélekre (az emberre), és arra, aki arányossá formálta és megmutatta neki a bûnét és az istenfélelmét (a küldöttek által): valóban üdvözült az, aki megtisztította [a lelkét].” (Korán, 91:7-9) A fenti idézet tisztán érzékelteti azt, hogy békére ta lál az, aki a lelkiismeretére hallgat.
Ha valaki nem hallgat a lelkiismeretére, az a következõ sorokban leírt következményekkel számolhat:
Annak az embernek a lelkiismerete, aki nem gyakorolja a vallást és az erkölcsöt, amelyet Isten elfogad, egy belsõ harcnak az eredménye, melynek során kiderül ugyan, hogy mi a jó és mi a rossz, ám a bûnös ember bûnös csele kedetei éjjel és nappal szorongatják õt. S ez az, ami lerombolja az ember személyiségét ezen a világon és a Túlvilágon.
Az Istennek való alávetettség és a Neki való hûség könnyûsége
Mindenkinek az életében elõfordulnak olyan szerencsétlen, kedvezõtlen helyzetek, amelyek az egész életére kihatnak. Azokon, akik nem a Korán erkölcsei szerint élnek, csüggedés, aggodalom és félelem lesz úrrá, ha kis vagy nagy jelentõségû kellemetlen eseménnyel kell szembenézniük. Amikor ezekbe a kegyetlen lelkiállapotokba hajszolják bele magukat, ezt saját elhatározásuk szerint teszik, figyelmen kívül hagyva egy fontos tényt. Isten így fogalmaz errõl a Koránban: „Nem Isten az, aki kétségbeesésbe hajszolja az embereket, az emberek hajszolják kétségbeesésbe saját magukat.” Akinek nincs erõs istenhite, még ha van is hite, de úgy él, hogy nem veszi figyelembe azt a valóságot, amelyet Isten a tudomására hozott, az mindig búskomorságban él, kiül arcára az unalom, maga körül nyomott hangulatot teremt, folyton aggódik, mindig ideges valami miatt, a félelem prédájául esik, és gyakran gyengesége miatt elsodorja õt valamilyen bûn.
Akik tudják ezt az igazságot, azok védve vannak attól, hogy bármi miatt is a félelem, az aggodalom, vagy a szo morúság kerítse õket hatalmába ezen a világon. Akinek hite van, az tudja, hogy mindent Isten teremt, és hogy minden fel van írva a Jól Õrzött Táblára. Minden ember a sors útját követi. Amit Isten ad az embereknek, az mindig jót rejt magában, s az az út, amelyet Isten elõírt a hívõknek, annál nincs elõnyösebb és bölcsebb út.
Az emberek többsége hisz a sorsban, bár kevéssé érti azt. Azt gondolják, hogy csak bizonyos dolgok vannak megírva a sors könyvében, úgy mint a hajszín, a testmagasság vagy a családi körülmények. Mások azt gondolják, hogy meg tudják változtatni a sorsukat, ha eléggé elszántak. A helyzet az, hogy az ember minden pillanata, az egész élete, minden esemény, ami történt, vagy történni fog vele, minden kimondott szó, minden pillantás, minden hang benne van a sorsában. Az is meg van írva, hogy e könyvnek e sorait ezen a napon ebben az órában ki fogja olvasni. Isten tudott errõl a pillanatról már millió és millió évvel azelõtt, hogy Ön meg lett teremtve. Lehet, hogy mielõtt ezt a könyvet olvasná, már sok minden történt Önnel. Az is lehet, hogy már majdnem elkezdte olvasni, amikor egy barátja becsengetett Önhöz, és azt mondta: „Helló” – és Ön letette a könyvet, és 2-3 óráig elõ sem vette. Ez mind be van vésve Isten végtelen memóriájába szóról szóra, és az Ön sorsa, a könyv sorsa és a barátja sorsa már réges-régen elõre meg van határozva. Errõl Isten a Koránban így ír:
Isten létezése idõtõl és helytõl független. A helytõl és idõtõl való függés az emberekre jellemzõ. A múlt, a jelen és a jövõ egyetlen pillanat Isten számára. Nekünk, a jövõ évi születésnapunk a jövõ idõben következik be. A valóságban Isten számára ez egy átélt dolog. Isten tud arról a pillanatról. Isten azt is tudja, hogy mi mit fogunk viselni a következõ születésnapunkon, hogy kikkel leszünk, és mit fogunk csinálni azon a napon… Isten minden apró részletet tud arról, hogy mit fogunk tenni 2-3-10 vagy negyven év múlva. Isten tájékozott több milliárd ma élõ ember minden pillanatáról, valamint az eddig, az Univerzum teremtése óta valaha is ezen a Földön élt emberek minden pillanatáról, s azokéról is, akik ezután élni fognak az idõk végezetéig. Isten a végtelen idõt elenyészõen rövid idõ alatt teremtette meg, ez azt jelenti, hogy az egész létezõ idõt a másodperc töredéke alatt teremtette meg.
Ha egy hívõ olyan magasra fejlesztette hitét, hogy teljesen biztos abban, hogy Isten végtelen bölcsességével átfog minden eseményt, és abban, hogy az emberek a saját sorsuknak csupán megfigyelõi, ezzel nagyon nagy áldást és kényelmet szerez magának.
Az az igazhívõ, aki õszintén aláveti magát Isten akaratának, és úgy fogja fel a sorsot, mint egy leckét, ami elõ van készítve neki, és lelkesedéssel, hálával és bizonyos távolságtartással szemléli sorsát, az ugyanolyan örömöt, kényelmet, és a forgatókönyvíróba (Istenbe) vetett bizalmat fog érezni, hogy a végén minden jóra fordul, mintha csak egy mozifilmet vetítenének le elõtte, miközben õ egy kényelmes karosszékben ül.
Aki elfogadja Istent közeli barátjának és gondviselõjének, s örül minden eseménynek és minden beszélgetésnek, amit Isten teremtett, az a rá kiszabott sorsának is örül.
Isten azért teremtette az élményeket és a látnivalókat az emberek életében, hogy ezzel is próbára tegye õket. Történhetnek megrázó dolgok is, félelmetes események, melyek néha sok gyötrelmet okoznak. Tudnunk kell, hogy minden esemény a legapróbb részletekig meg van tervezve, és benne Isten létezésének a bizonyítékára lelhetünk.
Gondoljunk csak József prófétára. Több évig raboskodott a börtönben, habár nem követett el semmi törvénybeütközõt. Nagy odaadással vetette alá magát a sorsnak, melyet Isten kiszabott rá, s a börtönre nem úgy tekintett, mint valami nehézségre. Lényegében úgy fogta fel, mint egy olyan eseményt, amely sok áldás és szépség felé nyitja meg az utat.
Ha egy hívõt nehézségek érnek, ez által jobban össze tudja hasonlítani a jót a rosszal, s így az áldásos idõszak örömét nagyobb intenzitással tudja átélni.
Nyilvánvaló, hogy egy rózsakert látványa felett érzett öröm különbözni fog egy emberben attól függõen, hogy az illetõ lát-e mindennap rózsakertet, vagy éveken keresztül semmi mást nem látott, mint betonfalakat.
Annak, aki már megtapasztalta a nehézségeket és a kellemetlenségeket, jobban fog esni a kényelem és a szépség. Az, akit ártatlanul ítéltek börtönbüntetésre, és így kellett elviselnie a börtönélet viszontagságait, nagy örömet lelhet a sorsában akkor, ha arra gondol, hogy mindez a nehézség Is-ten elismerését váltja ki és jutalommá változik majd számára az Ítéletnapon. S végülis, mivel tudja, hogy most éli meg a sorsban elõírtakat, és rajta kívül senki sem tud az õ sorsán változtatni még egy másodpercet sem, ezért lemondással és belenyugvással tudja elviselni a sorsát.
Az a hívõ, aki alá tudja vetni magát a sorsának, bizonyára azon fáradozik majd, hogy mindent megtegyen, ami csak lehetséges az adott szituációban.
A beteg ember nyilván el fog menni az orvoshoz, be fogja venni a gyógyszert, és minden, a betegségével kapcsolatos szempontot figyelembe fog venni. Azért tesz így, mert amikor orvoshoz ment, kapott egy tudást a betegségérõl és a lehetséges kezelésrõl. Tudja, hogy a gyógyszer, amit beszed, Isten teremtménye, és a kezelés, amin keresztülmegy, része a sorsának, amit Isten a hívõ számára elõírt. Ezért bárhogy is alakul a betegsége, nem lesz elkeseredett, ideges, szorongó, vagy pesszimista. Bízvást bízhat Istenben, tudván azt, hogy Isten akarata a legjobb számára.
Nagyon fontos azt tudni, hogy minden esemény mögött ésszerûség áll. A hívõk hisznek abban, hogy még a látszólag rossz események is hasznosak lehetnek számukra, s nyugodtan rábízhatják magukat Istenre. Ez a tulajdonság csak a hívõkre jellemzõ. Prófétánk errõl az egyik hagyományban így számol be:
„Milyen figyelemreméltó a hívõk viselkedése! Számukra minden rosszban van valami jó, nem úgy, mint a hitetlenek számára. Ha valami jó történik velük, hálát adnak Istennek, s ez jó nekik, de ha valami rossz történik velük, azt elviselik, és ez is jó nekik.” (Sahih Muslim)
Isten az egyetlen bíró az Univerzumban, és Õ a Végtelen Erõ Birtokosa. Azoknak, akik tisztában vannak ennek a valóságosságával, nincs más út, mint alávetni magukat Istennek, és Rá hagyatkozni. Minden esemény, minden személy és minden beszéd, minden hang, amivel az ember találkozik, Isten ellenõrzése alatt áll. Ahogyan azt a Próféta (Isten áldása és béke legyen vele) mondta, minden, ami Istentõl jön, szépség és áldás a hívõ számára. Isten a Koránban beszél azokról a hívõkrõl, akik minden bizalmukat Istenbe helyezték, Isten valóságosságáról szerzett tudásuk alapján.
Azok, akik nem bíznak Istenben, azt feltételezik, hogy õk mindennel meg tudnak birkózni, és minden eseményt irányítani tudnak. Ezek az emberek állandó félelemben, szomorúságban és aggodalomban élnek, és kivétel nélkül pesszimisták.
Ez a tévhit ahhoz hasonlít, mintha egy nézõ azon izgulna és idegeskedne egész idõ alatt, míg a filmet nézi, hogy õ hogyan tudná megváltoztatni annak a filmnek a végét, amit éppen néz. Ennek a képzeletbeli nézõnek a belsõ felindultsága teljesen céltalan és felesleges, s ugyanígy felesleges és szükségtelen felindultságot mutatni sorsunk szemlélése közben. Ha valakit igaztalanul megvádolnak, azt Isten úgyis látja. Isten azért teremti az ehhez hasonló helyzeteket, hogy próbára tegye az embereket. Mivel az ember olyan lény, aki hibákat szokott elkövetni, és csak reménykedhet abban, hogy Isten elfogadja a fohászait, és bocsánatkérését, s elnyeri Is-ten kegyelmét és a Paradicsomot, s így nincs oka arra, hogy szomorú és bánatos legyen. Isten bizonyosan küld segítséget a hívõknek, és könnyebbséget ad nekik. Ez Isten határozott ígérete. Azoknak, akik hibáztak, Isten a következõket mondja egy Korán ájában:
Ebben az esetben egyetlen út van a hívõk számára, akik ismerik Isten hatalmát és barátságosságát – alávetni magukat Isten akaratának, mert ez a legjobb és a legkönnyebb út. Ha nem ezt teszi valaki, akkor olyan erõket szabadít magára, amiket majd aligha tud kezelni.
Bediuzzaman a „Szavak” címû mûvében elmagyarázza azokat a nehézségeket, amelyeket sajátmagának okoz az ember azzal, ha nem bízik Istenben.
„Az ember gyámoltalan és sokféle szerencsétlenség nek van kitéve. Sokféle dologra van szüksége, és egy csomó dologra pedig egyenesen rá van szorulva, tehát vannak dolgok, amelyek nélkülözhetetlenek számára. Az ember gyenge, az élet terhei pedig súlyosak. Ha nem támaszkodna a Tündöklõ Ragyogású Mindenhatóra, és nem helyezné Belé minden bizalmát, és nem vetné magát alá Neki teljes bizalommal, akkor a lelkiismerete mindig nyugtalan lenne. Hiábavaló szenvedések, fájdalmak és megbánások fojtogatják majd õt és mardossák, mérgezik belülrõl, mígnem szörnyeteggé változtatják.” (Bediuzzaman Said Nursi, The Risale-i Nur Collection, The Words Collection, 6th Word). Ezeket a tanácsokat nem azért adjuk, hogy az embe rek megvigasztalódjanak, vagy másokat meg tudjanak vigasztalni. Sem pedig azért, hogy egy katasztrófát átélt embert felvidítsunk, és hogy az átélteket könnyebb legyen feldolgoznia. Azért mondjuk ezt, mert ez a valóság, mert ez az élet rendje, s mert Isten ilyennek teremtette az evilágot és a túlvilágot. Az biztos, hogy aki ennek ellenkezõjét hiszi, vagy ezzel ellentétesen cselekszik, sajátmagát csapja be. Így a tudatlan emberek nem bíznak Istenben még akkor sem, ha jól megy a dolguk és kényelemben élnek, s ezért állandó feszültségben, félelemben, rettegésben élnek, s nagyon nehéz így az életük. Holott aki hisz, bármilyen körülmények között éljen is, annak sokkal könnyebb, kényelmesebb és boldogabb élete van.
Isten a hívõkrõl a Koránban a következõket mondja:
A jutalom azért, ha Isten elégedettségét keressük
Ha nyitott szemmel járunk a világban, észrevehetjük, hogy a legtöbb ember egész életén keresztül próbálja barátai, fõnökei, munkatársai, szomszédai, tanítványai, gyermekei elismerését, rokonszenvét, szeretetét kivívni. Az ilyen mentalitású ember életében mindig van valaki, akinek a kedvére akar tenni, s ezért mindenre képes, s ehhez igazítja életmódját, öltözködési stílusát, beszédmodorát, eszerint választja ki a zenét, amit hallgat, egyszóval, teljesen behódol nekik. Ez hosszútávon elég bonyolult, unalmas, fárasztó és kimerítõ egy élet. S ráadásul, aki más emberek elismerését keresi, annak mindig el kell nyomnia a saját személyiségét. Azzal, aki ezt teszi, könnyen elõfordulhat, hogy nem tudja rá szánni magát arra, hogy rámutasson a többiek helytelen cselekedeteire, hogy ne lógjon ki a többiek közül, nehogy kiközösítsék. Mindig kicsit másként kell cselekedniük, mint ahogyan a lelkiismeretük diktálja, mert attól félnek, hogy egyedül maradnak, és elveszítik azokat, akik közel állnak hozzájuk. E miatt a viselkedés miatt elõbb-utóbb kezdik magukat kényelmetlenül érezni, ám értelmük elõbb-utóbb feladja, olyannyira, hogy már nem lesznek képesek különbséget tenni a helyes és a helytelen, a jó és a rossz között sem, sem pedig a szépség és az utálatosság között.
Aki egyszerre több embernek keresi a kedvét, vagy idõrõl idõre más és más ember kedvét keresi, amiatt is bajba kerülhet, hogy amíg az egyiknek kedvére tesz, a másikat magára haragítja. Kedvére tesz a barátjának, de közben magára haragítja a családját, ami addig fajulhat, hogy akár el is veszítheti õket, vagy fordítva: nem törõdik a barátaival, csak a családjával, s ekkor a barátai hagyják õt faképnél. Más esetben jó benyomást akar kelteni a fõnökében, de a munkatársai megvethetik amiatt, hogy pedálozik. Tehát az ilyen magatartással csak sajátmagunk alatt vágjuk a fát. Rengeteg kellemetlenség, feszültség, elégedetlenség és konfliktus vár a szélkakasokra.
Ezért egy õszinte muszlim csak Isten megelégedését keresi. Neki teljesen mindegy, hogy más emberek mit fog nak mondani róla, mert neki csak egy a fontos, Isten parancsai. Ha Isten megelégedését keresve cselekszik egy jó muszlim, akkor nyugodt lehet a szíve, mert mindig a helyes utat fogja választani. Isten a Koránban elmondja nekünk, hogy mi a különbség a fenti két hozzáállás között, ha valaki Isten megelégedését keresi, vagy ha valaki néhány viszálykodó között vergõdik:
Ezekbõl a sorokból is látható, hogy az ember életének csupán csak egy irányvonala lehet, mégpedig az, hogy Isten tetszését elnyerje cselekedeteivel. Bediuzzaman is kiemeli, hogy csak akkor lesz életünk igazán könnyû, ha azon igyekszünk, hogy Isten megelégedését elnyerjük.
„Cselekedeteiddel keresd Isten megelégedését. Ha Isten elégedett, nem fontos az sem, ha a világ felzúdul ellened. Ha Isten elfogad egy cselekedetet, de mindenki más ellenzi azt, ne törõdj vele. Ha az Õ megelégedésére cselekedtél, akkor Isten elfogadta ezt a cselekedetet, még akkor is, ha nem fordultál Istenhez azzal a kéréssel, hogy fogadja el ezt a cselekedetet. Az Õ Bölcsessége annyira határtalan, hogy képes elsimítani a dolgokat. Idõvel aztán Isten meggyõzi a többieket cselekedeted helyességérõl, ez már az Õ dolga. Az is az Õ dolga, hogy elintézze, hogy az emberek elfogadják és jóváhagyják ezeket a cselekedeteket.” (Bediuzzaman Said Nursi, The Risale-i Nur Collection, The Flashes Collection, The 21st Flash) Bediuzzaman jól látja, hogy ez a kulcs az õszinteség hez és a lelkiismeretességhez. Bárki lehet õszinte és odaadó muszlim, s nem kell mást tennie, mint hogy Isten megelégedését keresi. Vannak azonban olyanok, akik e helyett az emberek megelégedését keresik, s ezzel menthetetlenül a képmutatás csapdájába esnek. Aképmutatás olyan nagy bûn, ami romba dönti az evilágot és a túlvilágot is. Aki mindig mások kedvét keresi, sohasem fog olyan visszajelzést kapni, amilyet szeretne. Az emberek sohasem tudják megfelelõképpen értékelni a kemény munkát, amit befektetett, de még ha el is ismerik a munkát, nem biztos, hogy fizikailag képesek viszonozni. Az egyedüli Ítélõ Bíró és Mindennek a Birtokosa, Isten az, aki a legjobb dolgot adja viszonzásul a jócselekedeteinkért, a Végtelen és gyönyörû Paradicsomot, amelyben minden megtalálható, amire csak vágyik az ember. Is-ten csak annak adja a Paradicsomot, aki az Õ megelégedé sét keresi. Isten kijelentette, hogy csak azok lesznek megmentve, akik engedelmeskednek az Õ akaratának:
Ha valaki csak Isten parancsainak engedelmeskedik, Isten elhozza annak a legkönnyebb, legjobb és legélvezetesebb életet ezen a világon és majdan a túlvilágon is.
Az önzetlenség könnyû, az önzés – nehéz
A tudatlan (hitetlen) társadalmakban az emberek általában elsõként a saját érdekeikre és vágyaikra gondolnak. Még mielõtt bármibe is fognának, azt szuggerálják be maguknak, hogy az én jólétem, jókedvem és kényelmem az elsõ. Az ilyesfajta gondolkodású embereknek az önzetlenség nagyon nehéz. Olyan szemszögbõl tekintenek a világra, ami szerint az egoizmus „menõ”, „trendi”, más szavakkal – kiemelkedõen jó tulajdonság, az önzetlenség pedig naivságnak van beállítva.
Az igazság az, hogy akik önzetlen cselekedeteket visznek véghez azért, hogy elnyerjék Isten megelégedését, azok számára az önzetlenség nagy ajándék és az istenszol gálat egyik könnyû fajtája. Isten a hívõk önzetlenségérõl így számol be a Koránban:
Ahívõ tudja, hogy azokért az önzetlen cselekedetekért cserébe, amiket tett, Isten megelégedését és áldását nyeri el az örökkévalóságban, ahol az igazhívõt „ragyogó fényesség veszi majd körül, és ahol csupa élvezet lesz az osztályrésze”– ahogyan azt a Korán mondja, és azok a dolgok, amiket feláldozott, elvesztik fontosságukat. Ebben az életben, amely csak ideiglenes, rövid, és tele van hiányosságokkal, az ember legkedveltebb vagyontárgya is értéktelenné válik, és szépsége elhalványodik Isten megelégedettségével és a Paradicsommal összevetve, amelyet Isten jutalomként ád. Ahívõk, akik ebben hisznek, nem várnak elismerést, sem pedig hálát más emberektõl a kedvességükért, akármilyen nagy szívességet tettek is nekik.
Isten bõséget és áldást ígér ezen a Földön is, és az ön zetleneknek többet garantál, mint amit azok feláldoznak. Ezt az ígéretét Isten a Koránban így írja le:
Azok, akik nem hisznek Istenben, vagy az örökkéva lóságban, akármit kell is feláldozniuk, azt nagy veszteségként élik meg. Pedig, ha hívõk lennének, tudnák, hogy ez nem veszteség, hanem éppen ellenkezõleg – nagy elõny és nyereség. A hitetlenek a kicsinyesség és az önzés fojtogató szorításában élnek, és minden fillérhez görcsösen ragaszkodva próbálják megtartani kétes ügyletekkel megszerzett vagyonukat. Állandó stresszben élnek emiatt még akkor is, ha házörzõként ki sem mozdulnak otthonról. Ósdi bútoraik vannak és harmadnapos, félig romlott ételt esznek és száraz kenyeret, s barátaik látogatását berzenkedve fogadják. E viselkedésükkel azt érik el, hogy értelmileg látványosan leépülnek, és ruházatukat tekintve pedig szemmel láthatólag lerongyolódnak. Önkínzó életmódjuknak sehogy sem tudnak véget vetni, mert nem hajlandók tisztességes és normális életet élni, s ezzel kizárják magukat a bõséges élet kényelmébõl.
Legyünk megbocsátók, mert ez a legjobb nekünk és ez által számtalan elõnyre tehetünk szert „Õ az, aki elfogadja szolgáitól a megbánást és megbocsátja a rossz cselekedeteket. Õ tudja, mit tesztek.” (Korán, 42:25). Ebbõl a Korán-idézetbõl is látszik, hogy Isten megbo csájtó. Ahívõk, akik Istennek tetszõ erkölcsnek vetik alá magukat, meg tudnak bocsájtani akkor is, ha rosszindulattal találkoznak. Kedvességükkel távol tudják tartani a bûnt. Az istenfélõ hívõk legszebb tulajdonságai közé tartozik az, ha valaki szemet tud hunyni az ellene elkövetett bûnök felett, s mindent türelemmel visel, le tud mondani a bosszúállásról, és végérvényesen meg tud bocsátani a bajkeverõnek. Ezért cserébe Isten szeretetét és elismerését kapja. Isten a Koránban így ír errõl:
Ha egy ellenünk elkövetett bûnre kedvességgel fele lünk, sajátmagunknak és másoknak is békét teremtünk. Nem nehéz így viselkedni, és ez igen magasrendû erkölcsi érzékre vall, s fõleg akkor van nagy értéke önmagunk féken tartásának Isten elõtt, ha bensõnkben forr a harag, a gyûlölet, a bosszúvágy és a vérszomj. Bizony, még ilyen esetekben is kézben lehet tartani a minket elragadni készülõ indulatokat, ilyenkor kell gyakorolni a türelmességet. Úgy lehetünk úrrá az ilyen helyzeteken, hogy a haragot és a megbántottságot levetkõzve megtöltjük szívünket barátságos érzésekkel, szeretettel, tisztelettel és békével. Isten errõl a Koránban a következõket mondja:
„A jótett nem egyenlõ a rossz cselekedettel. Olyasvalamivel hárítsd el azt, ami jobb [annál], és íme, hû barát lesz az, akivel viszály állított szembe. Ám csupán azoknak adatik ez meg, akik tü relmesek és akik nagy szerencsét mondhatnak magukénak.” (Korán, 41:34-35)
A jó erkölcsökért cserébe Isten jó és könnyû életet ad az embereknek. Azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak megbocsátani, sok-sok ellenség veszi körül, akik mind egytõl-egyig utálják õt, míg az, aki megbocsájt, békességgel áldott környezetben élheti le az életét, és a jóakarók barátsága melegítheti a szívét.
A szerénység könnyû és kényelmes életet hoz
Az önteltség és a fennhéjázás csak szenvedést és nehézségeket okoz, a szerénység pedig békét és nyugalmat. Aki öntelt, úgy gondolja, hogy minden tulajdonságnak, amivel rendelkezik, saját maga a forrása. Az ilyen gondolkodásmód teljesen hibás, mert Isten végtelen kegyelmébõl eredõ adomány például az ember agya is, amiért cserébe hálásnak kellene lennie Isten irányában. Õ e helyett azonban inkább a felfuvalkodottságot választja, s önteltségében felvág intelligenciájára. Azt a hamis képzetet sulykolja be magának, miközben elefánttá nagyítja ezt a szubjektivitáson alapuló nem mérhetõ tulajdonságát, hogy õ több mint a többiek, ezért a környezetében lévõket alacsonyabb rendûekként kezdi kezelni, és lenézését minden módon – arckifejezéssel, mozdulatok kal, hanghordozással, majd pedig megalázó helyzetek kitalálásával – hangsúlyozza. E viselkedése következtében az emberek ellenszenvesnek fogják õt találni, és könnyen megutálják. Lesznek olyanok is, akik tiszteletet éreznek iránta, habár eltaposta õket. Ám ez a tisztelet, amelyet iránta mutatnak, nem valódi, nem õszinte és nem szívbõl jövõ, hanem egy eltorzult lelkületû beképzelt ember arroganciája elleni védekezés csupán. Így az öntelt embereknek sohasem lesznek barátai, akik igazi, õszinte és szívbõl jövõ szeretettel ragaszkodnak hozzá. Mindig olyanok fogják körülvenni, akik csak képmutatásból mutatnak tiszteletet és megbecsülést iránta.
Van egy másik dolog is, amivel maga alatt vágja a fát az öntelt egyén, s ez az, hogy mindig tévedhetetlennek és hibátlannak akarja beállítani magát. Nem állít mást, mint azt, hogy minden helyzetben, mindig õ a legintelligensebb. Nem fogja tudni beismerni azt soha, ha bármiben is hibázott. Ez azért veszélyes, mert az ilyen személy bármilyen szörnyûségre képes azért, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy õ hibázott. Egyszerûbb esetben hazugsághoz folyamodik, vagy más, közönséges és alantas eszközt használ hibái elfedésére.
Tudnunk kell azt, hogy az emberek esendõek, sérülékenyek, bármikor hibákat véthetnek és ezen a világon éle tük minden pillanata próbatétel. Mivel senki sem tökéletes, hibák bármikor elõfordulhatnak egy óvatlan pillanatban. Hibáink rejtegetése értelmetlen, szükségtelen és hiábavaló foglalatosság, ami emellett temérdek idõt és energiát emészt fel a hasznos cselekedetek helyett. Napnál is világosabb, hogy Isten úgyis lát mindent, és tudja, hogy az emberek gyengék és tele vannak hiányosságokkal. Soha nem az a fontos, hogy hogy nézünk ki más emberek szemében, hanem az, hogy milyen helyet foglalunk el Isten színe elõtt, mert ez az, ami az ember életét könnyûvé teszi és békéssé, s ekkor minden baj, nyomorúság és szenvedés messze elkerüli.
Bizony, a legkellemetlenebb helyzetekbe hozza magát az, aki a többieknél különbnek képzeli magát csak azért, mert van egy-két olyan tulajdonsága, amely másokból hiányzik. A Sátán sugallata ez.
Amikor Isten megteremtette Ádám Prófétát (béke legyen vele), megparancsolta a Sátánnak és az összes angyalnak, hogy boruljanak le elõtte. Az angyalok – mivel õket szófogadóknak teremtette Isten – azonnal leborultak. Azonban a Sátán kitartott amellett, hogy nem fog leborulni, és a következõ kifogást hozta fel:
Ahogyan ebbõl a Korán-idézetbõl is látszik, a Sátán felsõbbrendûnek gondolta magát más teremtményeknél és arra vetemedett, hogy fellázadjon Isten ellen.
A Korán megemlíti azokat is, akik eldobták maguktól az igaz vallást, mert magasabb rendûnek képzelték magukat másoknál. Például a zsidók és a keresztények azt hangoztatták, hogy „Mi vagyunk Allah fiai és az Õ szerettei.” (Korán, 5:18), s így tértek ki az igaz vallásból. Pedig minden emberi lény, õket is beleértve Isten sebezhetõ teremtményei. Mindenki bízik Istenben és megy azon az úton, amelyet az Isten által meghatározott sors számára kijelölt. Senki nem tud magában semmilyen tulajdonságot kifejleszteni s ez által felsõbbrendûséget elérni. A tehetség Isten adománya, mely nem jogosít fel arra, hogy bárki is pöffeszkedjen. Csak az alapján lehet magasabb vagy alacsonyabb kategóriákba sorolni az embereket, hogy mekkora erõfeszítéseket tesznek istenszolgálataikkal arra, hogy Istenhez közel kerüljenek, és hogy mennyire istenfélõk.
Ha valaki ezek után még mindig úgy képzeli magáról, hogy õ kivételes és felsõbbrendû, olvassa el Isten szavát errõl:
Ha valaki azt hirdeti magáról, hogy õ tökéletes és nem követ el soha semmilyen hibát – ez nagy súllyal nehezedik a többiekre, olyan, mintha ólmot cipelnének. Azért van ez, mert az ilyen ember elvárja, hogy kivételezzenek vele, kivételes pozícióra törekszik úgy, hogy kényszeresen figyeli a viselkedését, s kérkedésével, hatásvadász allûrjeivel s beteges nagyzási hóbortjával, nagyra törõ képzelgéseivel terhére van környezetének. Ha egy megbeszélésre megy, kikenifeni magát, bedobja a macsó figurát, s úgy tartja a beszédet, mintha õ találta volna fel a spanyolviaszt, s mindent elkövet, hogy minden tekintet õreá szegezõdjön. Nem gyõzi magasztalni rendkívüli kivételességét és kiválóságát, s felsõbbrendûségének teljes tudatában úgy választja meg még az ülõhelyét is, hogy abból még egy kívülállónak is kitûnjön, hogy õ nem egy közönséges halandó. Soha nem tud úgy viselkedni egy társaságban, hogy közben ne feltûnõsködjön, így viselkedése azt a benyomást kelti, mintha állandóan tûkön ülne. Egyetlen mozdulata sem természetes, vagy õszinte. Bármit tesz is, elõre ki van számítva, és el van tervezve, s úgy van szabva, hogy szemtelenül tolakodó egóját még inkább elõtérbe tolja. Aki így viselkedik, önteltségéért keser vesen meg fog fizetni. Bármit is akar az ilyen viselkedéssel elérni, soha nem éri el. Elõbb-utóbb leleplezõdik, hogy milyen kegyetlen és céltalan játékot ûz, s ezzel kivívja az emberek haragját és utálatát. Retardáltságukra mi sem jellemzõ jobban, mint az, hogy ha elveszik tõlük gonosz játékuk kellékeit, magukba roskadnak, és haragszanak az egész világra. Isten a Koránban is szól arról, hogy az öntelt emberek sohasem érhetik el a céljukat:
Az öntelt emberek, mivel eljátsszák Isten szeretetét, sohasem tudják elérni kitûzött céljukat, bármi legyen is az. Allah ezt így fejezi ki a Koránban:
A szerények viszont sohasem tapasztalják meg az ön teltek kényszeredett önáltatását. Természetesen mindenki szeretne mindenben jó lenni és minden jót birtokolni. Ám akiknek az egyetlen céljuk az, hogy az evilági vágyaikat ki elégítsék, és csak ezzel vívjanak ki elismerést és tiszteletet embertársaik szemében, azok nagy veszteséggel számolhatnak. Aki ellenben alázatos, az evilági dolgokat azért szeretné, hogy Isten megelégedésére jócselekedeteket cselekedhessen. Ha sikereket ér el, vagy egy jó tulajdonságra tesz szert, tudja, hogy ez nem az õ érdeme, hanem Isten áldása, aki annyira kedves volt hozzá, hogy ezt adományozta neki. Megköszöni Istennek, hogy ezt adományozta neki, hogy sikert adott s szépséget, és azt az áldást, hogy ilyen jó sora van. Nem szomorkodik, ha az áldások közül valamit elveszít. Tudja, hogy Isten próbára teszi õt, s bízik Istenben. Mindegy neki, hogy siker éri õt, vagy sikertelenség, nem hódol be a szépség elõtt, s nem viszolyog a csúfság láttán. Tudja, hogy mindezek a dolgok csak arra valók itt a Földön, hogy próbára tegyék õt, és õ nyugalomban és békességben él ennek a tudásnak a birtokában.
Bediuzzaman röviden így foglalja össze az öntelt és a szerény ember közötti különbséget:
„Aki túl sokat képzel magáról, annak sok nehézségben és szerencsétlenségben lesz része. Aki pedig szerény, az boldogságban és kegyelemben részeltetik..” (Bediuzzaman Said Nursi, The Risale-i Nur Collection, The Letters Collection, 23rd Letter)
A könnyûség és a béke az õszinteségben gyökerezik
Amikor a hitetlenek sarokba szorítva érzik magukat, rögtön csaláson törik a fejüket. Ebben látják a könnyen járható kiutat, az egyedüli menekvést. Azonban az õszintétlenség és a hamisság olyan dolog, ami visszaüt, és a legnagyobb kínszenvedések okozója annak, aki ilyet tesz. Aki hazudik, az állandó félelemben él amiatt, hogy esetleg leleplezik, és retteg a megaláztatástól. Ráadásul a lelkiismerete állandóan mardossa és marcangolja, s emiatt lelkiállapota állandóan feszült és helyzete egyre zûrzavarosabbá válik. Ha az egyik ember hazudik a másiknak, a köztük lévõ viszony õszintétlenné és képmutatóvá válik. Tulajdonképpen ekkor már nem is érdekli igazán az, hogy a másik mit is mond. A legapróbb dolgokban is okoskodnak. Ha az egyik megkérdezi, hogy hogy áll az újonnan vásárolt ruha, elõre tudja, hogy nem fog õszinte választ kapni. Az ilyen álságos kapcsolat sohasem jelenthet õszinte és szívbõl jövõ köteléket, mert eleve hazugságon és képmutatáson alapszik.
Ezért mondjuk azt, hogy a valóban istenfélõ embernek az õszinteség nagyon fontos. Isten a Koránban megparancsolja az embereknek, hogy legyenek õszinték.
A becsületesség és az õszinteség a hívõknek bizalommal teli, kényelmes és jó életet hoz. A hívõ, ha hibázik, nem kendõzi el a hibáját a többiek elõtt, mert tudja, hogy Isten látja õt, és minden pillanatban hallja szavát, és Istenhez fordulva megbánja vétkét. Ha az egyik hívõ megtudja egy másik hívõrõl, hogy hibázott, ezt a legkíméletesebb és legõszintébb formában kell a tudomására hozni. Hiszen tudja azt, hogy a többi hívõ nem fogja kihasználni az õszinteségét. S ennek ellenkezõje is igaz, bármilyen bûnt követett is el a múltban valaki, a hívõk örülnek annak, hogy jó útra tért, és bíznak benne, ha látják õszinteségét, és jóravalóságát. Ez azért van, mert egy õszinte ember, akinek nincs mit rejtegetnie, s nem titokzatoskodik, az valójában bizalmat érdemel, és az õt körülvevõ emberek igyekeznek minél kedvesebbnek lenni hozzá. Az a közösség, amely befogadja az ilyen embereket, áldott és jó. Az emberek elkerülhetik a megalázottságot és azt, hogy kényelmetlenül érezzék magukat akkor, ha õszintének kell lenniük, hiszen Isten vidám, bizalomteljes és felszabadult légkört teremt az õszinte emberek között. Az ezért járó jutalmat a hívõk a Túlvilágon kapják meg, ami sokkal jobb, s ez a jó hír megnyugtatja a hívõket.
A jó erkölcs fenntartása kényelmes és könnyû mindenki számára
Ebben a fejezetben néhány példával illusztráltuk azt, hogy a Korán erkölcseinek gyakorlása valódi könnyebbséget és boldogságot hoz. Még lehetne további példákat felhozni az itt felsoroltakon kívül is. Ha valaki megszabadult egy rossz tulajdonságától és egy jó tulajdonságra tett szert helyette, annak már van is egy indoka, hogy miért legyen boldog. Ha egy féltékeny természetû ember, aki korábban megengedte magának, hogy elsodorják az indulatai, s most örömöt talál a szépségben, vagy abban, hogy más emberek milyen jók, vagy sikeresek, akkor azt mondhatjuk, hogy ez az ember so-kat fejlõdött az erkölcseiben. Ha korábban irigységgel és féltékenységgel töltötte el egy barátjának a jó kinézete, s most azt váltja ki belõle, hogy csodálattal imádkozzon Istenhez amiatt, hogy Isten e teremtménye milyen tökéletes, és létezését Isten áldásának az egyik formájának tartja, akkor ez nem más, mint a jó erkölcs kifejlõdése ebben az emberben. Vagy például, ha valaki a legkisebb baleset miatt is begorombul, annak sokat kell tanulnia ahhoz, hogy megértse, hogy mi a türelem értéke Isten szemében, és boldogságban és békében élhet, mert türelmes és belenyugvó lesz, aki mindenekelõtt bízik Istenben, még a legnagyobb nehézségek idején is. Amikor türelmet mutat a nehéz helyzetekben, attól lesz boldogabb, hogy az ezért járó isteni jutalomra gondol. És valóban, hinni Istenben, és az Isten által teremtett sorsban, a Paradicsomban és a Pokolban az a nagy titok, amely az embert a legnagyobb boldogság, a béke és a nyugalom állapotába juttatja. Azok, akik ezt az állapotot más utak követésével szeretnék elérni, nagyot tévednek, és hit nélkül ezeket az áldásokat sohasem fogják elérni.
|
8 Temmuz 2016 Cuma
AZ ÉLET KÖNNYEBB A KORÁN ERKÖLCSE ÁLTAL
Kaydol:
Kayıt Yorumları (Atom)
Hiç yorum yok:
Yorum Gönder